Judo

ajudooo

Edzők:

Horváth Tamás    vezető-edző    30/534-89-65

Fejér Barna   edző:      30/279-96-00

Cs. Németh Péter edző:       20/229-58-09
Zakar Csaba edző

Edzlsek helye: KEMÉNY FERENC SPORTCSARNOK – Galéria

Időpont: H-P 16.30-19.30

JELENTKEZÉS – INFORMÁCIÓ:

Horváth Tamás telefon: 30/534-89-65

Fejér Barna telefon: 30/279-96-00

 

_

 

A JUDO története

A dzsú szócska – Kanó megfogalmazása szerint – annyit jelent, mint „természetesnek lenni”, „ésszerűen”, tehát természet igazságainak, törvényszerűségeinek megfelelően viselkedni, ezekkel összhangban cselekedni. A dó viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelent; szemben a dzsicuval, amely csupán „fizikai művészet”.

Tehát a dzsúdó magyarul annyit jelent, hogy „lágy út”.

1882-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Kanó Dzsigoró (1860-1938), többdanos dzsúdzsucu mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma dzsúdóként ismert küzdősportot. Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-kornak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régi szamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét.

A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az ún. busidó, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok halált megvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha harakirival, azaz rituális hasfelmetszéssel, majd a metszés után rögtön egy másik szamuráj által végrehajtott lefejezéssel, véget vetett saját életének.

A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított.

Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földre dobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét.

A japán emberek ezen réteghez tartozó hányada ezeken a törvényeken felnőve lovagias, erős, bátor, valamint igen művelt volt, mert ez az életmód kitartásra és a világ minél jobb megismerésére nevelt. A XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek, és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett. A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket.

Jigoro Kano látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyan sportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők. Japánba a jiu-jitsu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai agyagát tartalmazta, a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig, és mindenre kiképezte a harcosokat.

Jigoro Kanonak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, például Fukuda Hachinosuketól, Ishuze Mosamototól és Likubo Koheitől tanulhatott.

Amikor megalkotta rendszerét, amit „dzsúdó”-nak (judo) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat, és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek.

A dzsúdó ma már olimpiai sportág, ami hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat.

Az alábbi eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret, és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os, alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, az orrukon-hátukon érkeztek a porba. A döbbenetes élmény hatására mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki.

Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a dzsúdótanulásra. A küzdőtér

A küzdelem helyszíne a minimum 14 × 14 méteres, maximum 16 × 16 méteres tatami, melynél a küzdőtértől eltérő színnel kell jelölni a biztonsági zónát. A tatami régen nádból, illetve gyékényből, hiszen ez borította a japán házak, illetve dojok padlózatát, ma már szivacsból, illetve egyéb szintetikus anyagokból készült. Két részre osztható, belső térre, avagy küzdőtérre, illetve a biztonsági zónára.

A belső tér magában foglalja a küzdőteret és a „veszélyzónát” is. A küzdőtér mérete minimum 8 × 8 méter, maximum 10 × 10 méter. A „veszélyzóna” színes (általában piros), kb. 1 méter széles, a szőnyeg szélét képezi, vagy a felületére van ragasztva és párhuzamos a küzdelem színhelyének oldalaival. Egy-egy kb. 10 cm széles és 50 cm hosszú kék és fehér öntapadó csíkot kell felragasztani a küzdőtér közepére, egymástól mintegy 4 méterre, melyek a versenyzők helyét hivatottak megjelölni a mérkőzés kezdetén, illetve befejezéskor. A kék jel a vezetőbíró jobb oldalán, a fehér a bal oldalán kell hogy legyen.

A biztonsági zóna minimum 3 méter széles. Amennyiben kettő vagy több küzdőtér van együttesen kialakítva, közös biztonsági zóna is használható, melynek 3-4 méter szélesség között kell lennie. A küzdőtér körül legalább 50 cm-es szabad területet kell hagyni. Dzsudogi [szerkesztés]

A dzsudogi a hivatalos dzsúdóruha, aminek versenyeken a következőknek kell megfelelnie:

   1. Erős pamut- vagy hasonló anyagból kell készülnie, nem lehet olyan anyagból, amelynek keménysége, síkossága vagy vastagsága akadályozza azt, hogy az ellenfél megfogja.    2. Kék, fehér vagy majdnem fehér színűnek kell lennie.      10. A kabát legyen elég hosszú ahhoz, hogy érjen legalább az öklökig a test két oldalán teljesen kinyújtva leengedett karoknál. A kabát legyen elég bő (széles) ahhoz, hogy körülérje a mellkast – a lengőbordáknál legalább 20 cm-es átfedéssel. A kabátujj érjen legalább a csuklóízület fölött 5 cm-ig, legfeljebb a csuklóízületig. Egy 10–15 cm-es résnek kell lenni a kabátujj és a kar között (beleértve a bandázst is) a kabátujj teljes hosszában.

Kju

    * 6. kju: Fehér öv (legalacsonyabb kju-övfokozat)     * 5. kju: Citromsárga öv     * 4. kju: Narancssárga öv     * 3. kju: Zöld öv     * 2. kju: Kék öv     * 1. kju: Barna öv (legmagasabb kju-övfokozat)

Küzdelmi technikák

    * Állásharc : tacsi-vaza     * Földharc : ne-waza     * Dobások : nage-vaza     * Állások : siszei     * Megfogások : kumikata     * Esések : ukemi-vaza

Dobások csoportosítása 

    * Kézdobások : te-vaza     * Csípődobások : kosi-vaza     * Lábdobások : asi-vaza     * Hátravetődés : ma-szutemi-vaza     * Oldalra vetődés : joko-szutemi-vaza

Speciális csoportosítás

Go-kyo rendszer : 5 × 8 dobás, fokozódó nehézséggel, illetve a történeti kialakulás szerinti csoportosítva. Földharctechnikák csoportosítása [szerkesztés]

    * Leszorítások : oszae-vaza     * Fojtások : sime-vaza     * Feszítések : kanszecu-vaza

Versenyvezényszavak

    * Hadzsime : rajta     * Mate : állj     * Josi: folytasd tovább     * Mate szonomama : ne mozdulj, állj     * Oszaekomi : leszorítás     * Toketa : leszorítás megszűnt     * Hantei : döntés     * Mate szoremade : a küzdelem vége     * Maitta : feladás     * Hikivake : döntetlen

Pontozás

    *  Juko (5 pont): legkisebb értékű akció, amely felkerül az eredményjelző táblára; majdnem vazaari     * Vazaari (7 pont): majdnem ippon (2 vazaari már győzelem )     * Ippon (10 pont) teljes értékű győzelemFeltöltés alatt